Csak ültem az ágyon, ültem, és néztem ki a fejemből. Semmi nem történt. A világ mintha megállt volna, minden elcsendesült. Bár, lehet, hogy ez csak amiatt volt, mert mindenki aludt. Ilyen ez az éjszaka. Csendes, sötét, és magányos. Már akinek. ha van az életedben olyan személy, aki átölel éjszakánként, még ha csak az édesanyád, vagy a plüssállatod is az, becsüld meg. Mellőlem már Brumi is néha lemászik az ágyról. Ez megszégyenítően kellemetlen, bár nem tudom, hogy vajon az a része az, hogy bevallom, hogy egy Brumi nevű medvével alszom, vagy hogy még neki se kell az éjszakai társaságom.
De elkalandoztam, mint az már megszokható volt. Szóval ültem az ágyon, és... Valójában sorozatot néztem. Igen, az éjszaka közepén. Mert nem tudtam aludni. És olyankor gondolkozom, ami nem tesz jót, ezért muszáj másra koncentrálni, elterelni a figyelmemet. Mindig ez van, ha nagy a csend. De nem jött be. tovább gondolkoztam. Mindig túlgondolom a dolgokat. Lehajtottam egy pillanatra modern civilizációnk egyik legnagyobb vívmányát, a hordozható kütyüt, amin nézhetem a sorozataimat, hogy még nagyobb legyen ez a bizonyos csend. Igen, egy kicsit mazochista vagyok.
A szobában teljes nyugalom honolt, semmi nesz, semmi fény. Egyedül az ablakon beszűrődő holdsugár volt, amely kicsit is hangulatosabbá tette otthonomat. Kiskoromban féltem a sötétben, ezért kellett felhúzva hagyni a redőnyt, hogy besüssön a holdvilág. Ma már nem félek, de a Holdra szükségem van. Ahogy ott gubbasztottam, törökülésben, a saját ölembe borulva, éreztem, hogy mellém telepszik valaki, és cirógatni kezdni a vállam.
- Mi a baj, kisember? - hallottam megnyugtató hangját. - Min merengesz ilyen nagyon?
Nem szóltam, és fejrázásomon kívül nem is mozdultam. Néztem az ölemben összegyűlt sötétséget, és csak ráztam a fejem. Nem hagyott békén, csak cirógatott tovább, mígnem sikerült annyi erőt összeszednem, hogy felegyenesedjek. Belenéztem a világmindenségnél is idősebb ezüstlő szemeibe, és nekidőltem a falnak. Teljesen ellazultam. Egy olyan úrhölgy, egy olyan istennő ült az ágyamon, aki eónok óta hallgatja emberek, állatok, vagy épp istenségek sóhajait. És rám figyelt, egyedül csak rám. Az én sóhajomra.
- Meséld el, kisember, mire gondolsz? - kérdezte, őszinte érdeklődéstől csillogó szemekkel.
- Csak... Gondolkodom. Tudod, butaságokról.
- Ó, a butaságok nem járnak akkora sóhajokkal, hogy meghalljam őket.
Mosolyától szebbet talán még nem is láttam. Senki nem nézett még így rám. Arra várt, hogy beszéljek hozzá, de én csak néztem őt. Miért nem születtem istenek közé? Teljesen el voltam kámpicsorodva, de tartottam magam. Egyszerre csak lesütöttem a szemem, és megszólaltam.
- Az emberek furcsák. Reményeket ébresztenek bennünk, érzéseket, amiket meg sem lehet magyarázni. Barátoknak nevezzük őket. Vannak barátaim. És most mégis te voltál az egyetlen, aki meghallottad azt a bizonyos sóhajt. Pedig neked nem is kellene figyelned rám.
- Sokat tévedsz. Azért vagyok, hogy figyeljek rád. Rád, és mindenki másra is. Pár órára mindenkire figyelek, de tudod, ilyenkor a legtöbben az igazak álmát alusszák. Néhányan viszont sóhajtanak. Őket meg kell hallgatnom. De azt nem tudom, miért kételkedsz a barátaidban.
- Azt mondják, fontos vagyok nekik, de néha nem érzem. Néha csak ülök, és várok, hogy eszébe jutok-e valakinek. - Megsimította az arcomat, mire én megráztam a fejem, és elmosolyodtam. - Nem számít, megszoktam.
- Mégis bánt.
- Csak néha, de elmúlik. Jól vagyok - még szélesebbre húztam a mosolyom, és csak üveges szemekkel bámultam ragyogó arcát, és haját koronázó félhold alakú diadémját. Hiába beszéltem, őt nem a szavaim érdekelték, sokkal inkább az arcomat fürkészte, gondolatfoszlányok után kutatva. Tudta, amit én nem: hogy nem őszinte a mosolyom. Hagytam, hogy magához öleljen. Földöntúli érzés, mikor körülölel a Hold.
Utáltam a saját mosolyomat. Kedvem lett volna zokogva omolni a nő karjaiba, és csecsemő módjára kisírni a szemeimet, hogy jajj engem senki sem szeret, és jajj, kegyetlen élet. Ostobaság lett volna. Igaz sem biztos, hogy lett volna. És én egyébként sem sírok. Sosem. Erősebb vagyok én annál.
- Szeléné - szólítottam meg. Bár mindig féltem kimondani az istenek neveit közvetlen jelenlétükben, ő bátorságot öntött belém. - Tudom, nem vagy ott ismeretes, hiszen az égben jársz, de... Szerinted Ő jól van?
- Nem voltam arra sosem, de azt tudom, hogy Élüszion csodálatos hely. Biztos vagyok benne, hogy boldog, és csak téged vár.
Szavai hatására éreztem, hogy elhagyott az erőm, és lecsúsztam a faltól. Már nem bírtam ülve maradni, csak összekuporodtam magzati pózba, a jóságos, gondviselő Hold-anya pedig betakargatott, mint egy kisgyermeket. Még éreztem, hogy megsimította a fejem búbját, majd kisiklott az ablakon. Egyetlen könnycsepp csordult végig az arcomon, és, mintha meg sem történt volna, hagytam a lepedőre csöppenni. A fiúk nem sírnak. Én nem sírok. Sosem.